2 apának mennyi a fele?

Jelzet: DVD 1787

Huszonnyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Borsalino hatalmas sikere után (1970) újra összeálljon a két színészlegenda: Jean-Paul Belmondo és Alain Delon.

A francia filmművészet két kimagasló egyénisége – két dudás volt, akik nem fértek meg egy csárdában. Mindkettő következetesen járta a maga útját, sokáig szóba sem álltak egymással. Az idő és a türelem azonban meghozta gyümölcsét, s 1998-ban a két ikon újra együtt játszott a 2 apának mennyi a fele? című filmben, ami megjelenésekor óriási szenzáció volt.
 
Történetünk úgy kezdődik, hogy a fiatal, gyönyörű és vagány Alice Thomaso (Vanessa Paradis) kiszabadul a börtönből, ahova luxusautók lopásáért került. A lánynak egy hónappal korábban meghalt az anyja, aki egy magnószalagról tudatja vele, hogy évekkel korábban két férfit szeretett egyszerre, s miután kiderült, hogy terhes, nem tudott választani közöttük, ezért elhagyta őket. Alice elhatározza, hogy felkeresi mindkettőjüket, és kideríti, melyikük az apja. A lány ellop egy sportautót, majd elindul délre, ahol találkozik az apajelöltekkel. Ezt követően a két férfit, Julient (A. Delon) és Léot (J-P. Belmondo), akik nem is tudtak egymás létezéséről, egy közös találkozóra hívja. A két férfi bizalmatlan egymással, döbbenten hallgatják végig a lejátszott felvételt, s nem kell sokat várni, ütésváltás is történik kettejük között.
(Óriási jelenet a két színészóriás találkozása, többször is érdemes megnézni a filmnek ezt a részletét: a színészi alakítások, az arcjáték és a sejtelmes zene lenyűgöző!).

Idejük viszont nincs elvégeztetni a teszteket, a lány ugyanis szereti a kocsikat, ezért újra lop egyet. A csomagtartóban ötvenmillió dollárt talál, ami az orosz maffia pénze, és erre kőkeményen igényt is tart.
 
A két „öreg” azonnal magához ragadja a kezdeményezést, szövetkeznek, s felhasználva a „sötét” múltban szerzett tapasztalatokat, szembeszállnak a maffiával. Ezt követően pergő akciójelenetek, leszámolások, pofonok, autós üldözések, robbanások, helikopteres menekülések sora veszi kezdetét, később még a rendőrség is bekapcsolódik a játékba.
 
Csemege ez a film, mert a két színésznagyság jutalomjátékának lehetünk tanúi. Felfedezhetők és megtalálhatók azok a stílusjegyek, amik egész pályafutásuk alatt jellemzők voltak rájuk, amiért szerettük őket.
Belmondo most is elegáns, laza, humoros, melegszívű, lázadó komédiás, ellenálhatatlan stílusú, szertelen mókamester, olyan, amilyent pályafutása során mindannyiszor megformált. Emlékezetes a film végén a helikopteres, kötéllétrás jelenet, ezt több filmében is láthatjuk. Gyanítom, hogy ennyi idősen is ő maga játssza, hiszen tudjuk róla, mindig ragaszkodott ahhoz, hogy kaszkadőr nélkül, személyesen hajtsa végre a legveszélyesebb akciókat is.
Delon csábítóan acélkék tekintetével, angyali arcával sármos, titokzatos, olykor kicsit mélabús, de éppen olyan rokonszenves lókötő, mint bármelyik filmjében.
Tőle egy jelenetet emelnék ki, ami tetszett: amikor behatolnak egy fegyverraktárba, Delon megragad egy puskát és a következő nosztalgikus kérdést teszi fel: „Gondolod, hogy képesek leszünk még ezt használni?”
A film egyben emlékezés a nemrégiben elhunyt színészóriásra.
 
Ajánlom a filmet mindazoknak, akik a belmondói-deloni hagyományoknak megfelelő szórakoztató kikapcsolódásra vágynak.

Ajánlja: Kiss Attila