A rádió aranykora

Jelzet: DVD 1331

Woody Allen filmje a késői 1930-as évek és a második világháború alatt játszódik New York zsidók lakta negyedében. A film narrátora Joe (magyar hangja a zseniális Kern András), aki gyerekkoráról és a rádiózás akkori világáról mesél. A filmben megelevenednek a zsidó kispolgárság mindennapjai, és anekdotákon keresztül bemutatja az akkori emberek és a rádió kapcsolatát.

A rádió mint központi médium hihetetlen karriert futott be az elmúlt évszázadban, generációkon át hozzátartozott a családok életéhez, s hiába a televízió, az internet, a rádiózás még napjainkban is igen nagy népszerűségnek örvend, hála a bőséges csatornakínálatnak és az interneten keresztül közvetítő online rádiók jelenlétének. Így ma már tulajdonképpen földrajzi korlátok sincsenek, a világ bármely pontjáról hallgathatjuk a rádióadást.
 
De térjünk vissza a 40-es évekhez New Yorkba, amikor a rádióhallgatás az aranykorát élte.
Joe igazi nagycsaládban él: szüleivel, nagyszüleivel, nagynénjével, nagybátyjával és unokanővérével zsúfolódik össze egy olcsó bérlakásban. A rádió betölti az ő életüket is: sportműsor, kabaréműsor, zeneműsor, kapcsolatterápia-műsor, beszélgetőműsor és hírműsor teszi izgalmassá a család egyhangú életét.  A rádió az álmodozást is jelenti számukra: a pártában maradt nagynéni a fehér lovon érkező herceget várja, a feleség hajdani rajongójáról álmodozik, a fiú naponta megidézi kedvenc rádiós hősét, a családfő azt reméli, hogy szenzációs pénzszerző trükkjével egyszer valóban pénzt szerez. Az álmok azonban ritkán válnak valóra. Egyvalakinek mégis sikerül, és megjelenik a filmben egy másik történeti szál is: a füstös manhattani mulató bájos, ám nem túl rátermett cigarettaárus lánya, Sally White (Mia Farrow) bekerül a rádióba, és sztár lesz, amiről álmodott. A film ezt követően két szálon fut tovább, s megjelenik Manhattan társadalmának két rétege: a nadrágszíjat meghúzó kispolgárság és a fényűzően dorbézoló nagypolgárság. Sally White pedig az a személy, aki átlép az egyik társadalmi rétegből a másikba.
Kisebb adagolásban, de megjelenik a filmben a II. világháború is. A rádió ekkor nem csupán a szórakoztatás eszköze volt, hanem egy életérzés kifejeződése is. Az emberek miközben hallgatták a rádió műsorait, megfogalmazták a saját álmaikat és vágyaikat; a rádióhallgatás közben szabad embernek érezték magukat. A rádió összeforrt a polgári élettel.

Fontos megemlíteni, hogy Woody Allen ebben a filmjében is nagy szerepe van a zenének, ahogy peregnek a filmkockák. folyamatosan hallhatók a korszak swinges big band zenéi. A zene nem aláfestés, hanem szerves része a történeteknek, számos korabeli sláger hangzik el, köztük Glenn Miller, Benny Goodman és Duke Ellington szerzeményei.
A 40-es évek slágerei, a kitűnő díszletek és kosztümök megteremtik a korszak hangulatát.
 
A film egyszerre vígjáték és dráma; ugyanis az élet, amire reflektál, hol mulatságos, hol szomorító. A vidám pillanatok átmennek tragikusba, a megrendítő pillanatok komikusba. A filmbeli jazz muzsika a letűnt, zavaros, de reményteli kor zenéje. Minden kor reménykedik, a miénk is – egy jobb jövőben.
 
A film nosztalgikus, bölcs, végtelenül kedves és szeretetteljes. Nem hallgat el semmit, benne van minden kicsinyességünk, drámánk, illúziónk, de az egész olyan magával ragadó, olyan finom és empatikus, hogy végeredményben arra jön rá az ember, hogy mégiscsak jó élni.

Ajánlja: Kiss Attila