Lewis, C. S.: Míg arcunk nem lesz

Jelzet: L 63

C. S. Lewis csodaszép megjelenésű könyvét már többször kézbe vettem a könyvtárban, a Vigilia múlt év decemberi számában Dr. Török Csaba teológus ajánlása nyomán pedig el „kellett” olvasnom. A professzor írja, hogy ez a mű a 20. századi keresztény irodalom kiemelkedő alkotása, melynek az író eredetileg a Csupasz arc címet szánta. A kiadó ezt visszautasította, hátha olvasóiban „nem kívánt asszociációkat kelt”, ezért a regény elbeszélőjétől, Oruál hercegnőtől „kölcsönözve a fordulatot”, a „Míg arcunk nem lesz” címet kapta.

A kötet alcíme: „egy örök mítosz” is utal rá: Ámor és Psziché történetét „dolgozza fel”, melyet először Apuleius írt le Az aranyszamár című regényében. A mesében egy királyi párnak három szép leánya született, s a legkisebb, Psziché olyan gyönyörű volt, hogy az emberek Vénusz helyett őt tisztelték istennőként, feleségül kérni pedig senki sem merte. Apollón jóslata nyomán esküvői menetben felkísérték egy hegy ormára, ahol a „szörnyeteg” helyett maga Ámor talált rá, azonnal beleszeretett, és magával vitte titkos palotájába. Éjszakánként meglátogatta, de szigorúan megtiltotta a lánynak, hogy megnézze az arcát. Az őt meglátogató nővérei, hogy megfosszák boldogságától, követelték tőle, hogy olajmécses fényénél lesse meg férjét. Engedelmeskedett, és a szépséges istent meglátva, zavarában egy forró olajcsöpp Ámorra hullott, az felébredt, s haragjában elhagyta a lányt. Psziché fájdalmában világgá ment, sírva kereste mindenütt, és sok, szenvedéssel teli idő után lehettek csak újra boldogok.

Lewis regényében a zsarnok Király lányainak egyike, a mesélő Oruál mélységesen csúnya. Testvérei szépek, különösen Psziché: „amihez nyúlt, széppé vált”--, ő a gyógyító erővel is bíró, „áldott kezű hercegnő”. A lelke (Psziché jelentése: lélek) is szép, aki megérzi, hogy a kegyetlenkedők, gyávák, hazugok… „azért olyanok, mert nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól…” Városuk, Glóm megmentésére (pestisjárvány dúl), a Főpap javaslatára Pszichét áldozzák fel: nászmenetben viszik a szent Hegyre, a Bestiának szánva. Oruál, aki anyja helyett „anyjaként is” féltőn szereti húgát, később titokban próbálja őt megmenteni. Felkeresi, és öngyilkossággal fenyegetőzve kényszeríti Pszichét, hogy elárulja férjét: titokban lesse meg arcát. Psziché ezzel a tettével elveszíti kedvesét, Oruál pedig „idegenné válik” számára. A csúnya lány, hazatérve, fogadalomból fátylat vesz fel, és „megkezdi büntetését”: hiába dolgozik egész nap keményen, minden éjjel „hallja” a férjét kétségbeesetten kereső Psziché sírását… Közben, a Király halálával – fiú-utód híján – Oruálból Királynő lesz. Nem is akármilyen: keménykezű, csatákban részt vállaló, de okos is, művelt (gyermekkorukban görög nevelőjük, Róka tanította mindhármukat), könyveket (Homéroszt, stb.) is szerez, könyvtárat alapít… De önzését sosem vette észre: mindenkit agyondolgoztatott („emberek ellopott életével tömtem magam” – mondja élete vége felé). Épp „ismerősei” szembesítik ezzel: mert akiket szeretett, azokat még jobban kihasználta: mindig „uralkodó módjára szeretett, nem közönségesen”. Öreg fejjel elkezdi írni (görögül) élettörténetét -- ez maga a regény – vádiratul az isteneknek, sorsáért, Psziché  szeretetének elvesztéséért... Az írás elindított benne egy változást. Új érzelmek, gondolatok szabadultak fel benne… ekkor veszi le a fátylat is:

A szavak művészete és beteljesedése az, ha pontosan meg tudjuk fogalmazni, amit gondolunk, s annak teljességét mondjuk, se kevesebbet, se többet, se nem mást, mint amit valóban értünk rajta… Mikor eljön az idő, ki kell mondanod a lelked mélyén gubbasztó gondolatot… Amíg az a legbelső, mélyben lapuló szó fel nem fakad belőlünk… Hogyan is akarhatnánk szemtől szembe találkozni… míg arcunk nem lesz?

A regény második fele álom és valóság váltakozása: az idős Oruál leszáll az alvilágba, találkozik Atyjával, a Királlyal, Rókával, „meglátja” Pszichét, aki „szinte sugárzott, szinte boldognak látszott”, mert „Másvalaki hordozta a terhét”: Oruál, aki – szeretetből – élete folyamán magára vette testvére szenvedését: „sokat tűrt érte, s tűrtek egymásért”… Meg kell változnunk, mondja Róka, s Oruál megérti, hogy „jól” kell szeretni. Megbocsátanak neki, és megbékél… Látomásában: „Ő közeledett… az egyetlen Szépség… Isten.” Előtte Oruál kívül-belül megszépült… „Te is Psziché vagy” -- szólt Ő hozzája.

Mennyivel jobb, élhetőbb lenne a világunk, ha hallgatnánk Pál apostol szavára, akit Török professzor idéz a Vigiliában: „Azokkal, akik örülnek, örüljetek, a sírókkal sírjatok.” (Róm, 12,15)
„Fordítsátok arcotokat a többiek felé, s fogadjátok be a többiek felétek fordított arcát!”

Szeretettel ajánlom ezt az önmagunkra mutató, gondolatébresztő, egyben elcsendesítő szép olvasmányt, az író más munkáival együtt.

Ajánlja: Vörösné Adler Erika

2017. február 05.