Toni Morrison: Nagyonkék
… Az évek aztán úgy hajlottak egymásra, mint a vasalt zsebkendők… Pecola… Befogadott minden salakot, amit ráhajigáltunk. Nekünk adott minden szépséget, pedig hozzá tartozott. Mindannyian – mi, akik ismertük – olyan teljesnek éreztük magunkat azután, hogy belétöröltük a lábunk. Olyan szépnek, az ő csúfsága mellett. Egyszerűsége minket ékített, bűntudata minket szentesített, fájdalma minket tett sugárzóan egészségessé, sutasága velünk éreztette, hogy van humorérzékünk. Kifejezésképtelensége minket tett ékesszólóvá. Szegénysége nagylelkűvé. Még éber álmait is felhasználtuk, hogy saját rémálmainkat csitítsuk velük…
Igen, akadt közöttünk, aki „szerette”... És Cholly. Biztos vagyok benne, hogy ő igen. Bármi történt is, ő volt az, aki eléggé szerette ahhoz, hogy megérintse, beburkolja, és a lényéből juttasson neki. Érintése azonban végzetes volt, adománya halállal telítette méhét az érzékek agóniájában. A szerelem soha nem több annál, aki szeret. A gonoszok gonoszul szeretnek, az erőszakosak erőszakosan...
Ez év augusztus 5-én lesz egy éve, hogy 88 éves korában elhunyt Toni Morrison (született Chloe Anthony Wofford, 1931-2019), irodalmi Nobel-díjas (1993) afro-amerikai írónő, szerkesztő, egyetemi tanár. Első regénye, az 1970-ben megjelent Nagyonkék (The Bluest Eye) „a szeretetet és a szeretethiányt egyaránt kísérő fájdalom, a varázslatos meseszövés és az örvénylő költői fantázia remekműve.” Ezekkel a szavakkal ajánlja művét: „A kettőnek, aki életet adott – az egynek, aki szabaddá tett.” A történet helyszíne a szerző szülővárosa, Lorain (Ohio), ahol szép számban élnek nem csak feketék, de fehérek is. Főszereplői gyerekek: a 11 éves Pecola Breedlove, a történetét egyes szám első személyben elmesélő Claudia – és nővére, Frieda (ők 9 és 10 évesek). Feketének születtek, s az ő világukban, szegénységükben a gyerekek még kiszolgáltatottabbak, velük a felnőttek parancsolgatóan, gyakran gorombán viselkednek! Az elbeszélés ideje 1941., amikor – rosszat sejtetően – ősszel még az igénytelen, mindent eltűrő bársonyvirág sem nyílott ki a kertekben. Pecola a Breedlove családba született, akik szegények voltak és feketék és csúnyák:
Szegénységük hagyományos volt, önmegsemmisítő, ám korántsem egyedi. A csúfságukat viszont egyedinek tartották. Senki sem győzhette meg őket, hogy nem kegyetlenül, erőszakosan csúfak.
Pecola apja gyakran volt részeg, ilyenkor verte a családját, de a szülők maguk is „ölték egymást” veszekedéskor. A kislány ekkor mindig megpróbált láthatatlanná válni, de „a szemét sosem sikerült eltüntetni. Vajon miért? A szeme volt a mindenség. Mindent mögötte őrzött.” Pecola arról álmodott, hogy szép kék szeme van, s akkor mindenki csodálja, szereti. Egyébként az iskolában is megvetés vagy közöny jutott neki csúfságáért, barátnője sem volt, míg meg nem ismerkedett Claudiával és Friedával. (A kislányok is, bár sosem kérték, minden karácsonyra egy nagy, kék szemű fehér babát kaptak, amit gyűlöltek, ezért ízekre szedték: irritálta őket a baba szépsége, ami sosem lehet az övék. Ugyanilyen lelkülettel szerették volna „szétszedni” a fehér kislányokat is, hogy megtudják, milyen titkos varázs van bennük…)
Miközben a három kislány összebarátkozik, lassan megismerjük Pecola családját. Apját, Chollyt fiatal, „megesett” anyja négy napos korában kidobta a szemétdomra. Ott talált rá Jimmy néni, aki nagy szeretettel gondozta-nevelte, de korai halálakor a fiú még csak 12 éves volt. Egy félresikerült szerelmi kalandja is hozzájárult, hogy a néni temetése után megszökjön „hazulról”, hogy apját megkeresse. Sikerült megtalálnia, de apja „megtagadta egy kockajáték kedvéért”, s gorombán elzavarta. Cholly egyedül maradt, küszködött és dolgozott, de szabadnak érezte magát. Egészen fiatalon találkozott Pauline-nal, akinek egyik lába sérült volt, sántított is. Megszerették egymást, s házasságkötésük után, energiával telten költöztek Lorainba. Sajnos, boldogságuk rövid ideig tartott. Pauline nagyon szeretett moziba járni, ahol álmainak élhetett – írja is, hogy „csak a moziban volt boldog...” A gyerekek, Sammy és Pecola születése után a zűrös gyermekkort megélt fiatal apa, Cholly nem igazán tudott mit kezdeni velük. Lassan inni kezdett, s ahogy mind többet volt részeg, a pénzt nem hozta, csak vitte a háztól. Felesége pedig, miután egy fehér családnál lett „házvezetőnő” és „mindenes” – mivel megbízható, felelősségteljes, jó munkaerőnek bizonyult, munkaadói rendkívüli bizalmát élvezhette. Pauline ettől fogva „élete értelmét kizárólag a munkában találta meg”, gyermekeit is elhanyagolta. Egyszer, részegségében Cholly megerőszakolta saját kislányát, Pecolát, aki megfogant apjától. Az apát elvitték, de a kislányt egyszerre megvetés és gyűlölet vette körül. Claudia és nővére – lemondva a tervezett új bicikli vásárlásáról – varázsigék mondása mellett vetették el a bársonyka-magokat, hogy az Ő segítségét kérjék Pecolának és születendő gyermekének. Pecola közben felkereste Szappanfej atyát, hogy az kérjen az ő számára kék szemeket. A szélhámos „pap” elhitette vele, hogy miután megtett neki egy szívességet, viszonzásul kékek lettek a szemei. A kislány ebben a hitben, örömben, de még magányosabban – csak Claudia áll vele szóba – várja a kicsi megszületését…
A regény befejezése után, a kötet végén olvasható az írónő 1993-ban, a Nobel-díj átadásakor elhangzott beszéde, „Mese a nyelvről” címmel. Ebből szeretnék megosztani néhány gondolatot:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony. Világtalan, de igen bölcs…
Ez a tisztelet az, ami megindítja az asszonyt, a beismerés, hogy a nyelv sohasem lehet méltó az élethez. És ez nem is volna kívánatos. A nyelv sohasem fogja tudni tetten érni a rabszolgaság, a népirtás, a háború tényét. És nem is helyes, ha ily fennhéjázó posztra pályázik. Ereje, öröme abban fejeződjék ki, hogy a megragadhatatlan felé törekszik…
...segíts nekünk, hogy ne kelljen üres kézzel indulnunk. Te felnőtt vagy. Öreg és bölcs…
Gondolj a mi életünkre, és öntsd mesékbe nekünk a te külön világodat. Találj ki történeteket. A mese alapvető dolog – segít létrejönnünk, abban a szempillantásban, amikor létrejön. Nem fogunk kárhoztatni, ha többet markolsz, mint amennyit a kezed fogni képes; ha a szeretet olyannyira átizzítja a szavaidat, hogy lángra kapnak…
Mutasd meg nekünk a hit széles szoknyáját és az öltést, ahol a félelem burka szálakra bontható. Te, öregasszony, akit vaksággal áldott meg a sors, te beszéled a nyelvet, ami elmeséli, amit csak a nyelv mesélhet el: hogy láthatnánk képek nélkül. Csakis a nyelv védhet meg a megnevezhetetlen dolgok iszonyatától. Csakis a nyelv segíthet elmélyednünk önmagunkban...
Szeretettel ajánlom ezt a tőlünk távoli világot bemutató, felkavaró, mélyen elgondolkodtató regényt – és az írónő többi munkáját is.
Ajánlja: Vörösné Adler Erika
2020. május 07.