Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története

Jelzet: 780 J 52

Jávorszky Béla Szilárd korábbi munkái révén elsősorban rocktörténészként vált ismertté, A magyar folk története című kötete ezért is az újdonság erejével hathat az olvasók számára. Ebben a témában ráadásul hasonlóan átfogó kiadvány még nem jelent meg Magyarországon. Előzményének tekinthető Sebő Ferenc A táncház sajtója című könyve, amely sajtóanyagokon alapul, míg Jávorszky írása főképp az „oral history” kutatási módszerére épül, vagyis a szerző elsősorban a résztvevőkkel készített interjúkkal mutatja be a folkzenei szcénát.

Az olvasmányos stílusban megírt kötetben a szerző rendszerezi az egyébként sokirányú népzenei törekvéseket, miközben azt is hangsúlyozza, hogy a köznyelvben meglévő zenei kategóriák – etnojazz, folk-rock, népzene, parasztzene, világzene stb. – nem egyértelműek. A könyv címébe talán ezért is került a népművészet minden irányzatára egyaránt alkalmazható „folk” kifejezés. A kötetben tíz, közérthető stílusban megírt fejezet, számos fénykép, valamint irodalomjegyzék és névmutató (személy- és együttesnevekkel) szerepel. A törzsszövegtől bekeretezve különülnek el a népzenei szcéna egyes szereplőinek, valamint a hanglemezeknek és népzenei folyóiratoknak szakszerűen egybegyűjtött adatai.

A hetvenes évek közepétől már nemcsak a fővárosban működtek táncházak, hanem vidéken, és a magyarországi mozgalom hatására határon túli magyar településeken is. A táncházak számának növekedésével egyre sokszínűbbé vált a zenei kínálat. A Sebő- és az őket követő Muzsikás együttes után az 1974-ben megalakult Vujicsics zenekar délszláv, a későbbi Sirtos és a Zsarátnok görög és délszláv táncházakban is játszott. Miközben már a hetvenes évek közepén is voltak zenekarok (például a külföldön sikert arató Kolinda és a Vízöntő), akik jazzes, rockos elemekkel ötvözték a népzenék hangzásvilágát.

Bepillantást nyerünk abba a folyamatba, ahogy a kezdetben zártkörű szakmai táncházak, amelyek az eredeti néptáncok megtanulása miatt szerveződtek, hogyan váltak nyilvánossá, miközben az előadók körében (elsősorban Novák Ferenc és Timár Sándor koreográfusok hatására) állandó vitát képezett az, hogy az autentikus tánc, vagy a dramatizált előadások irányába haladjanak.

Ezzel együtt, Jávorszky számos dokumentummal érzékelteti azt az ezidőtájt Magyarországon zajló népművészeti újjászületést, amelynek a néptáncolás elterjedése csupán egyik eleme volt. A táncházmozgalommal párhuzamosan divatba jöttek a népi kultúra tárgyi és szellemi termékei az építészetben, irodalomban, ipar- és képzőművészetben, valamint sokasodtak a paraszti világot megismertető fotókiállítások, filmek is (például Korniss Péter dokumentarista fotói, Szomjas György Talpuk alatt fütyül a szél, Rossz emberek, Zolnay Pál Fotográfia és Székely Orsolya Hajnalban indultunk c. filmje az első táncházakról).

Jávorszky Béla Szilárd kötete átfogó és alapos leírása a korábban hasonló részletességgel nem is tárgyalt magyar népzenei szcénának, melynek törekvéseit a szerző közérthető elbeszélői stílusával könnyen megragadhatóvá és izgalmassá teszi.

Ajánlja: Szabó Kata