Narine Abgarjan: Élni tovább

Jelzet: A 12

Narine Abgarjan (1971-) örmény származású orosz író. Az észak-örményországi Berdben nőtt fel, édesanyja a háború dúlta Hegyi-Karabahból származik, ez meghatározza önéletrajzi ihletettségű írásait. 24 éves korában áttelepült Moszkvába, ott élt 26 évig, ott vált íróvá, vallja ő maga. Számos orosz irodalmi díjban részesült, az Élni tovább is oroszul jelent meg 2018-ban. Az orosz olvasók „megértéssel és tisztelettel fogadták, átérezték a velük történteket” – nyilatkozta az írónő, aki az orosz-ukrán háború kitörésekor azonnal hazatért Örményországba.

Az Élni tovább a karabahi háborúról (1991-1994) és annak következményeiről szól, helyszíne: szülővárosa, Berd. A kötet „formálisan novellafüzér, a kisváros lakóinak összefűződő tragikus történeteit mondja el. Az ellenség arctalan benne.” Hősei attól válnak azzá, hogy a szolidaritást mindig gyakorolják. A történetek a háború okozta szenvedésekről szólnak, a civil lakosság testi-lelki fájdalmáról, veszteségeikről és arról, hogyan lehet azokkal élni tovább. Csaknem minden elbeszélésben elhangzik valaki szájából: „amikor ennyi itt a bánat.” Mindenkinek, minden családnak megvan a maga vesztesége, bánata, és egymásét csökkenteni szeretnék, hát segítik egymást. Ettől olyan szívszorító olvasmány, ez adja erejét is. Catur 14 éves volt, mikor apja elment a frontra – már 17 éve temeti a városka lakóit, először édesapja hazakerült maradványait temette el. Akkor segítséget kért a sírásójuktól, hogy megtanulja a módját, mert tisztelettel kell bánni az emberrel, élve és holtában is. Ez az ősök törvénye. Mikor egy alkalommal két gyermeksírt kellett kiásnia, az egyik koporsóban halott kislány feküdt, a másikban, úgy hallotta, egy pár női láb. A bomba megölte a gyermeket, édesanyjának pedig leszakította a lábait. Találkozva a rokkanttá vált Agneszkával, meglátva bánatát és kedvességét, egyszerűségét, összeszorult a szíve. Segített neki műlábat vásárolni a városban, aztán később „mindent együtt tanultak újra: járni, mosolyogni, lélegezni.” tavasszal már össze is házasodtak. Caturnak már kisfiúként, valamit megérezve benne: mondogatta a nagyapja, hogy ő a világ lelkiismerete.

Az elbeszélésekben a lelki fájdalom még a testinél is fájóbb, mélyebb, mert a lelkiismeret azok hangján szólal meg, akik nem tudták megmenteni szeretteiket az őket elpusztító háborútól. Pedig valójában mindent megtettek, amit tudtak. Andro elköltöztette anyját a folytonosan bombázott városkából a határba, ahol később mégis csak tátongó bombatölcsért talált a ház helyén. Két kézzel ásta ki halott anyját a romok alól, aki – biztos volt benne – szólongatta őt, csak ő nem hallotta meg… Azóta a fiú számára a csönd egyenlő a gyötrelemmel, szemét szállító autójával mindig nagy zajt csap, de a körülötte élők elnézik neki… Az elbeszélésekben nincsen vád, nincsen harag a halált, a veszteséget okozók ellen. Csak kérdéseket tesz fel: mennyi fájdalmat képes elviselni az ember, mennyi szenvedést összeroppanás nélkül? Lehetséges-e tovább élni a szörnyű tragédiák, szeretteink elvesztése után, testi-lelki traumáktól gyötörten? Válaszként: az írások mindig a megtartó emberséget mutatják fel.  A háza küszöbén, gránáttól megölt idős embert épp régi haragosa cipeli le a pincébe, hogy a bombázások elmúltával a tisztességet megadva lehessen temetni.

A történetekben a túlélők világa törékeny, de a háború veszélyei mellett a szerző finom leírásokkal mutatja be apró, hétköznapi örömeiket is. Ezek is élni segítenek, akárcsak az emlékezés és a megőrzött szeretet.
 
Szeretettel ajánlom ezt a szívszorító, elgondolkodtató olvasmányt – egyben hálás szívvel is, hogy mi idehaza – nehézségeink ellenére – békében élhetünk.

Ajánlja: Vörösné Adler Erika