Benézünk majd a múltidőbe… | képzelt interjú Nagy Gáspár Kossuth-díjas költővel, prózaíróval | halálának 15. évfordulójára emlékezünk

Ha nevét hallom, rögtön a forradalmi verseket, a sokkal később leközölt megfigyelési aktákat, az ellenségeit szavakkal, metaforákkal lefegyverező szabadságharcost látom magam előtt. Felcsendül bennem a Nagy Imre vers…. Aztán ahogy „beszélgetünk”, elénk tárul a vidéki gyermekkor, a fiúcska a Szent Márton hegy lábánál, az alkalmi munkából élő, triciklivel közlekedő főiskolás, egy fiatalos apuka képe, aki Kormos Istvánnal jár meccsre, Kunderával levelez…felhőkről lábat lógat. Egy szerethető ember. 1975 és 2006 között összesen 15 kötetet töltött meg lávaként ömlő verseivel, prózai írásaival. Kulturális szabadságharcosként, talán, látszólag keveset tartózkodott családja körében, mégis minden tette arra irányult, hogy gyermekei már egy szebb hazában élhessenek. Tehet-e egy apa ennél többet utódaiért… Az ész megáll, csak a szív dobog. Története valami nagyon összetett, valami lezárhatatlan. És mégis egy szomorú napon lezárult, de csakis földi pályája. Ahogy őt halljuk, olvassuk, nem hihetjük el, hogy nincs többé. Ez a beszélgetés akár a jelenben is játszódhatna. Számos, korábban megjelent nyilatkozatát, versét, írását évszámtól függetlenül idézem. Mit mondana erre Nagy Gáspár? A kérdésekre választ kerestem könyvekben, folyóiratokban, archívumokban. A költő mondanivalója a jelenben is él. Sőt, kimondott üzenete van. Szól hozzánk. Kérdést vár. Bárki beszélgethet a költővel maga is, ha a lábjegyzetekben megjelölt forrásokat felkutatja, és elejétől a végéig átolvassa.

Milyen meghatározó emlékek fűzik a Vas megyei Bérbaltavárhoz és Nagytilajhoz? Meséljen gyermekkoráról!
 
Szülőfalum Bérbaltavár, amely a Kőszeg alá vonuló Szulejmánt baltával várta a legenda szerint. A paraszti életet és a Bibliát egész apró gyermekként, ha akartam, ha nem, meg kellett ismernem. Beleszülettem, méghozzá nem valami vidám időkben, amikor a család egyik szavával az eget káromolta, mert megengedte azt a szörnyűséget, hogy cséplés után jószerével minden gabonát beszolgáltatás fejében a Futurába kocsikázzunk, a másik szavával Bibliát olvasott, szenténeket duruzsolt fülembe, imádságra tanított, talán engesztelésképpen is. Ezek a káromkodó és imádságos szavak voltak az első „nyelvemlékeim”.[i]
Ám ezt a cudar időszakot nekem mégis csodálatossá varázsolta anyai nagyanyám kedélye és hite. Feledtetve a kinti, ún. társadalmi valóság zordságát nagyanyám mesékre, versekre, imádságokra tanított. Elsősorban neki köszönhető – mindmáig hálával gondolok rá –, hogy boldog gyermekkorom volt. Viszont családunk másik ágát is meg kell említenem. Nagyapámat, akit szintén Nagy Gáspárnak hívtak. Híres ember volt. Nagytilaji nagyapámat […] a környező falvakban is jól ismerték. Miért? Mert szellemes, élvezetes vőfélynótákat és különféle rigmusokat tudott fabrikálni. És ezeket a megfelelő alkalmakkor bátran, nem kis humorral elő is adta. […] Úgy hajlította a szót, hogy a násznép mindenkoron jól szórakozzék. Sosem írta le a „verseit”, hanem az új helyzethez igazodó részt gondolatban a régihez, a stabil alapszöveghez passzította. […] Mindmáig előttem táncos kedve, jó hangja, és az a feledhetetlen légkör, amit mondókáival, pajkos kiszólásaival az asztal köré varázsolt. Amikor azon meditálok, hogyan is kerültem ebbe a „szakmába” – miképp is lettem, milyen indítatásból költő –, nagyanyámhoz és nagyapámhoz vezetnek a szálak. Tőlük alighanem sokat örököltem.[ii]

Erről a világról, megélt élményeimről első verseimben mindent elmondtam.

 
Idéznék belőlük, ha nem bánja.
Advent előtt
(Részlet)
„de minden temetés elmarad
a fájdalom bennem fogva van,
készül advent előtti születés.”[iii]
 
Lopd el!
(Részlet)
Váramat már építgettem
a lezúzott hó-tusákból
 
azt kéne most megpróbálni
öklömre pottyant villámból.
 
Titkaimat kicsépelték
jég-törölközős hidegről
 
némán kiolvadt csont-kedvem
nagyanyám-fércű zsebemből.[iv]
 
Csak nézem Olga Korbutot…
(Részlet)
a háromnegyedes tavaszi ködben
sóhajt a XX. század
a háromnegyedes tavaszi porban
sóhajt a II. ezred
és én csak érzem:
valaki fél[v]
 
Már iskolás korában farigcsált verseket. Mi volt ezek ihletettsége?
 
[Az egyik meghatározó emlékem] Nagy Imrével kapcsolatos. Apám parasztember volt, és 1953-ban a Nagy Imre-kormány idején jöttek a könnyítések, megszűntek a beszolgáltatások. Aztán 1958. június 18-án a Vas Népe című lapban rövid hírként megjelent, hogy Nagy Imrét és társait kivégezték. Apámnak, aki kemény ember volt, könny csordult ki a szeméből. Megsiratta azt az embert, aki a parasztoknak könnyebbséget hozott. Nagyanyám csak ennyit szólt: majd megveri ezeket is az Isten.[vi] Tizenkét éves falusi kisdiákként írtam két verset, az egyik az őszről, az egyedüllétről szólt, a másik a temetőről, az elmúlásról. Megmutattam a Gyulai Edit tanár néninek, aki azt mondta, szép kisfiam, de írjál vidámakat is. Csak szomorúakat tudtam írni, így felhagytam a verseléssel.[vii]
 
Talán azért is volt szomorú, mert túl hirtelen kellett megértenie a felnőttek nehézségeit, szenvedéseit. Közvetlenül felnőtt és idős családtagok nevelték. Teljesen a realitásokat láthatta, nem volt, aki elterelje a gyermekkor gondtalan világába.
 
Lehet, hiszen egyedüli gyermek voltam. Borzasztóan fájt, hogy nincs testvérem. Szüleim elég idősek voltak – anyám 40., édesapám 45. évében járt –, amikor születtem. […] Anyám hosszú vajúdáskor rettenetesen szenvedett, a bába később föl is emlegette: „Majdnem belehalt anyád a szülésbe.” Szomorúságomnak az is oka lehetett, hogy nem a szüleim foglalkoztak velem – ők a nyolc holdat művelték, házat építettek s egyebekben szorgoskodtak –, hanem a már említett anyai nagyanyám, aki akkor már idős asszony volt. És anyám húgai forgolódtak körülöttem, többet, mint édesanyám. Mivel idősebb emberek neveltek, és nem voltak körülöttem gyerekek, kimondottan vágytam arra, hogy pajtásaim legyenek. Ha alkalom nyílt rá, többször megszöktem otthonról, hogy átmehessek az ötödik szomszédba a gyerekekhez. Szinte naponta mondtam magam elé: milyen jó annak, akiken öt-hat testvére van.[viii]
Állandóan úton voltam (néha még tán útban is, hiszen szüleim korához képest unokakorúnak számíthattam) azokban a nehéz, szegényes években. Két család, két érzelmi pólus között lökődtem ide-oda. Lelkem háborgott, lázadozott. Hol édesanyámtól váltam el sírva a tilaji faluvégen az öreg vadkörtefánál, hol meg a baltavári nagymama ritka meséitől nem volt szívem elszakadni. A szeretet járt velem, mint a nyikorgós libikóka.[ix]
 
Gyerekkor
(Részlet)
Meztélláb, megrakva libabőrrel
két lovunk prüszkölésére figyeltem;
kaput kitárni, kaput be –
csak a kutya futott velem
egy éjszakát késtek a kerekek,
csúnyán kikezdett a félelem,
nagyanyám akkor mesélte el,
hogy „hegy mögé bújtak a farkasok”,
s a vége az lett: „nem ettek meg
senkit sem”, mire elaludtam tudtam
kivülről az egészet, fújtam is álmomban,
hogy nagyanyám reszketett.[x]
 
Milyen volt az első olvasásélménye?
 
Karácsony közeledtén, az ádventi időben azonban mindig kezdett kisimulni a világ körülöttem. Nagymama már szorgalmasan tanította esténként a szép karácsonyi énekeket, meg a betlehemi angyal szózatát és az öreg pásztor hasra esős, dudaszóval kísért, kacagtató mondókáját. […] Nálunk a Jézuska érkezését, este, sötétedéskor, úgy hat óra körül lehetett várni. Ez volt addigi gyermeki tapasztalatom. A konyhában ült a család. Csak a tűzhelyből kiszökő fény világít. Nagymama egyik éneket fújja a másik után, s ahogy hallotta a születéstörténetet, a maga színes szavaival abba is belekezd. Az egyszerű pásztoroknál meg állataiknál időz a legtöbbet. Mintha csak a mi istállónkból terelte volna őket a betlehemi mezőkre az egyik pásztor s nem ám valami cudar-lelkű végrehajtó. Nagynénéim el-eltünedeznek az ünneplős szoba irányába, ahol már délután szertartásosan begyújtottak a ritkán használt vaskályhába. Akkor még nem tudom, csak tán sejtem, hogy éppen az Úr angyalait helyettesítik. Aztán egyszer csak a jégvirágos, hideg előszobából a jól ismert csengő hangja adja meg az égi jelt, s máris tódulunk a karácsonyos szoba felé. […] A fa alatti ajándékok között van egy pár kötött kesztyű meg valami meleg zokni a kiscsizmába. Édesanyámék Jézuskája még egy tucat zsebkendővel, cukorcsomaggal is gondolt rám. […] De még ott van valami, biztatnak nagynénéim, amit az angyal már nem tudott becsomagolni, mert túl hamar beszaladtunk a csengőhangra. Egy igazi könyv az eddigi mesekönyvek után. Ragyogó szemmel olvasom a címét: A tizenötéves kapitány. Aztán ki írta, kérdezik mindahányan. No, ezt szótagolom, de inkább betűzöm, mert kacifántosan különös neve van: Jules Verne. S valóban, a címlapon egy tizenötéves-forma fiú áll valami hajó fedélzetén, és a kezével a távolba mutat. Ő az, igen, az én kapitányom! Nem is vacsorázom semmit, csak a nagymama dagasztotta kalácsból majszolok egy keveset, hogy meg ne nehezteljen rám. Inkább a könyvet kezdem falni… Az éjféli miséig, már csaknem a felénél tartok a vakoskodó petróleumlámpa mellett. Semmi álmosságot nem érzek. A betlehemi Kisjézus tán megbocsátja, hogy a mellettem álló ministránsnak arról sustorgok az oltár előtt, hogy a karácsonyi könyvemben, amit egy bizonyos Jules Verne írt, van például egy rettentő okos Dingó kutya, s az még olvasni is tud, vagy legalábbis ismeri az ábécé betűit, mert abból kirakta a híres bandita nevét… 1955-ben, azon a karácsonyi éjszakán, első igazi könyvemmel, szinte egyszerre tizenöt éves lettem.[xi]
 
Miért Pannonhalmára esett a választás?
 
Mint már említettem, családunkban a hit és a vallás körül forgott szinte minden. Templomba jártunk – az általános iskolában mindig is hittanos voltam –, s én szívesen ministráltam. […] Hogy sorsom felől ki, máig sem tudom. Valószínűleg keresztanyám – anyám húga, Kelemen Rózsa – gondolta ki, hogy nekem valamiféle jó helyre, internátusba kellene mennem. A helyi plébános ajánlásával 1963-ban – keresztanyám is velem vonatozott – elutaztunk Szent Márton hegyéhez, vagyis Pannonhalmára. Átmentünk a Bakonyon és a Cuha völgyén. Még ma is előttem van az a kisdiák, aki megáll a pannonhalmi állomáson, és fölnéz arra a hatalmas, akkor legalábbis annak tűnő, löszhegyre – fölénk magasodott a kolostor és a gimnázium épülete –, életének egyik fontos terepére. Jó másfél kilométeres gyalogút végén – olyan volt nekem akkor az a túra, mintha az Ararátot másztam volna meg – végre föltűnt a vágyva vágyott cél. Megérkeztünk.[xii]
 
A Szent Márton hegyén sem törtek elő Önből a versek. Tovább gyűjtötte, szívta magába a későbbi ihletet adó benyomásokat.
 
A pannonhali gimnáziumnak jelentős ötvenhatos története volt. Az itt szerzett élmények hatottak rám. A félelem mellett, ha suttogva is, de búvópatakként terjedt a múlt, amikor 1963-ban odakerültem. Ugyanis Söveges Dávid igazgatót 1957-ben félholtra verték az ávósok, mert nem volt hajlandó kiadni azokat a diákokat, akik részt vettek a forradalomban. Azt mondta: uraim, annak idején Pannonhalmára se németek, se oroszok nem léptek be, mert védett hely volt, ez önökre is vonatkozik. Többé nem taníthatott, a retorziókról keveset lehetett beszélni, mégis kisdiákként ezek a történetek megmozgatták a fantáziámat.
Amikor aztán elkezdtem írni a hatvanas évek végén, akkor felfoghatatlannak tartottam, hogy ezekről a sebekről, arról, ami 1956-ban velünk történt, nem beszélhettünk.[xiii]
 
Milyen élményeket adott még Pannonhalma?
 
Akárhogy is van, Pannonhalmán a többiekkel szemben – közülük jó páran komoly családi könyvtárat tudhattak maguk mögött – nekem irtózatos műveltségi hátrányom volt. Bérbaltavári házunkban – honnan, honnan nem – mindössze a Jókai- és a Krúdy-sorozat bizonyos kötetei díszelegtek a polcon. Sokat lapozgattam őket, de nem értettem belőlük semmit. Annál nagyobb örömmel vetettem rá magamat a karácsonyra és különféle ünnepekre kapott könyvekre. Az olvasás élménye tehát már otthon megfogott, s a könyvek iránit éhségem Pannonhalmán egyre nőtt. Szerencsére volt mit birtokba venni, hiszen Szent Márton hegye a magyar kultúra fellegvára is.[xiv] A hatvanas évek közepén egyszer csak betegszobába vonultam, hogy Nagy László akkor megjelent hatalmas kötetét, az Arccal a tengernek címűt elolvassam. Nem is kellett szimulálnom. Nem ettem krétát, és mégis – talán a versek elképzelte élménytől? – belázasodtam. Végre egy igazi költő, aki nagyjából arról a tájékról való, ahonnan én. Értem, ahogy beszél a füvekhez, az állatokhoz, a világmindenséghez. Ez az én világom, és mindezt egy mai magyar költő tárja elém. Akiről a gimnáziumban nem tanultunk, akinek a nevét csak fölsorolásból ismertük. A Nagy László-élmény rám zuhant. Ezt is Pannonhalmától kaptam.[xv]
 
Szombathelyen a Berzsenyi Dániel Főiskolán népművelő-könyvtáros szakon végzett. Hogy emlékszik vissza ezekre az évekre?
 
Akkoriban egy pannonhalmi bencés diáknak nagyon nehéz volt bölcsészkarra bekerülnie, így nem kockáztattam meg a kudarcot. És nem bántam meg, hogy Szombathelyre mentem, mert igen élénk szellemi élet folyt a főiskola körül: remek filmklub, előadások, viták, nagy beszélgetések. És a szombathelyi Életünk című folyóirat szívesen fogadta verseimet. Mint jó dunántúli, nekik és a pécsi Jelenkornak küldtem el írásaimat. Pécsett személyesen nem ismertek, és első küldeményemre azt válaszolták Pákolitz Istvánék, küldjek még. A másodikra is, hogy még kérnek. Aztán egyszer csak az első küldeményből közöltek két verset. Ezután elmentem a szerkesztőségbe, és kérdőn és szemrehányón néztem az ott ülő Bárdosi Németh Jánosra, Pákolitz Istvánra és Csorba Győzőre: mi volt ez. Ha már az első küldemény tetszett, mire vártak? Azt hiszem, talán Csorba Győző magyarázta el: két jó verset bárki írhat, hogy költő-e valaki, a többivel dől el. Ezért muzsikáltak ki belőlem tizenöt verset. És milyen igazuk volt.[xvi]
Szombathelyen, ahová a pannonhalmi érettségi után kerültem, valósággal kirobbantak belőlem a versek.[xvii]
 
Szombathelyi lelkes helyismereti könyvtárosként, kérem, idézzen fel pár emléket az itt töltött évekből! A Sor (1971) című antológiában megjelent hat vers volt az igazi áttörés?
 
Szombathelyen én népművelés-könyvtár szakra jártam, és volt egy fél évünk, amelyet gyakorlattal kellett eltölteni. Talán Kiss Gyula tanár úrnak volt valami ismeretsége a Gorkij Könyvtárban, s jómagam az ő révén kerültem oda. 1971-ben lehetett mindez.[xviii] […] Szombathelyre kerülvén is ki kellett várnom azt az egy évet, amíg főiskolai hallgatónak mondhattam magamat. Segédmunkáskodtam. Életem legnehezebb szakasza volt ez: nyolcszáz forintos keresetért tricikliztem a Röviköt nevű cégnél. […] Valamicskét örültem, sokat bánkódtam, ugyanakkor tökéletesen reménytelennek látszott az életem. Ugyan volt egy pecsétes papírom arról, hogy ’68 őszén elkezdhetem főiskolai tanulmányaimat, de ez sem biztos, ha nem szerzek, úgymond, a termelőmunkából egy ajánlást. Mintha a jeles érettségi és felvételi vizsgán való jó szereplés semmit sem számítana. Ebben a reménytelen helyzetben, egy kattogó gázóra mellett a szombathelyi albérletemben, ahol rajtam kívül még két fiú lakott, este tizenegy és éjjel kettő között elkezdtem verseket írni. S ezekből küldtem jövendő főiskolám lapjába, a Jelentkezünkbe, és az Életünkbe, ahol Palkó István, Weöres Sándor kiváló barátja volt a főszerkesztő. Az Életünk az idő tájt évente négyszer jelent meg. Itt publikáltam először – a hatvanas évek végét írtuk –, párhuzamosan az említett diáklappal. Ez utóbbiban már olyan költők mocorogtak előttem, mint Botár Attila vagy Patka (később Széki Patka) László. Maguk közé fogadtak. […] A Sorban – fiatal vasi költők antológiája – azokat a költőket gyűjtötték össze, akik többnyire a főiskolások lévén a diáklapban vagy itt-ott már megjelentek. Az antológiához szegény Takács Imre írt bevezetőt, aki Rábasömjénből származott. Akkor épp Székesfehérvárott élt, onnan utazgatott hozzánk, hogy babusgassa verseinket.[xix]
 
Miként hatottak Önre a csehszlovákiai események, 1968?
 
Tulajdonképpen, ’68 vezetett vissza a családomban és Pannonhalmán is nagyon mélyen élő ’56-os élményekhez, a saját emlékeimhez. A csehszlovákiai bevonulásunk után, az ottani reformok leverettetése után kezdtem el foglalkozni szisztematikusan ’56-tal. 1956-ban hétéves voltam, részt vettem a falusi tüntetéseken, a menekültek fogadásában a határszéli faluban. A budapesti harcokat, az életre szóló nagy történeteket, a Corvin-közt, a Práter utcát, a Molotov-koktélt a híres rigmusokat tizenhét-tizennyolc éves szent suhancok elbeszéléseiből ismertem meg, miközben nagyanyám szakadatlanul főzte nekik az ételt, a csak egy éjszakára megálló, menekülő harcosoknak. Szombathely után Budapestre kerülve pedig már találkoztam az egykori ötvenhatosokkal is, a becsempészett nyugati szamizdat irodalomban pedig megtaláltam az igazság leírását is. […] 1983-ban, Nagy Imréék kivégzésének, huszonötödik évfordulóján írtam meg azt a bizonyos infinitívusos versemet[xx], amit csak egy évvel később közöltem a tatabányai Új Forrásban. Egészen pontosan 1984 októberében. Ezután hónapokig tartott a küzdelem az írószövetség és a hatalom között, nemzetközi botrány lett, nem utazhattak a szomszédos szocialista országok írói egymáshoz, mindenféle zsarolást, kiéheztetést és humánus taktikát bevetettek az illetékes pártkorifeusok. (Persze, kiadás előtt álló könyvemet azonnal leállították.) ’85 márciusában végül egy viharos választmányi ülésen, fontosabbnak tartva a szövetséget (egy évvel a mandátumom lejárta előtt), leköszöntem az írószövetség titkári posztjáról, de közöltem, hogy a versről nem mondok le. Arról is beszéltem ugyanakkor, milyen különös világ ez a szocializmus, ha Nietzsche-hez megy vissza, ahhoz a gondolatához, hogy „a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja”. Ezt próbálták velünk elhitetni ’56 óta, s így élt ez a társadalom, így éltek benne a bátyáink is, akiket meghurcoltak, de nem szóltak róla, elfogadták a rendszernek ezt a máig, hangsúlyozom máig, pusztító hatását. Egy amnéziás társadalomban éltünk, ezért nem tudott ’89 sem olyan hatással lenni, mert itt negyven év le volt földelve.[xxi]
 
Hogyan élte meg ezeket a nagy erőket mozgató versek születését? Milyen cél vezette verskezét, amikor kávéabrakból összevarrta a rendszerváltó verseket?[xxii]
 
Sütő András egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul; azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet.[xxiii] Igazságérzetből, fölháborodásból és a történelem kiigazítási vágyából születtek verseim. És úgy éreztem nem vagyok egyedül. Kapcsolatba léptem az akkor Kilenceknek nevezett költői csoporttal, Rózsa Endrével, Mezey Katival, Kiss Bencével, Utassy Jóskával és a többiekkel, akiket hasonló indulatok fűtöttek, és engem is bíztattak. Amikor 71-ben Budapestre fölkeveredtem, már sok ismerősöm volt. […] Azt akartam, hogy változzon a világ. Hogy végre szóljunk azokról a kérdésekről, amelyekről az előttünk járó nemzedék – legalábbis tagjainak túlnyomó többsége, valamennyi számottevő, mérvadó személyisége – hallgatott. Nyolcvanegyben két ’56-os versem még átcsúszott a Tiszatájban a cenzúrán, de ’84 októberében kitört a vihar, amikor megjelent az Új Forrásban az Öröknyár: elmúltam 9 éves.[xxiv]
 
Kilenc verseskötet[xxv] után az 1968-as események rögzítéséhez a prózát választotta. Milan Kundera Tréfa című kötetének főhőse Ludvík Jahn nyomába eredt.
 
Amikor a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején visszagondoltam ’68-ra, pályakezdésemre, furcsa módon úgy éreztem, csak prózában tudom elmondani, hogyan lettem költő. Megírtam azt a különös történetet, amely a Magvető Kiadónál jelent meg. A novellák középpontjában egyrészt 1968 áll, másrészt pedig egy szerelem, amelybe belejátszik a politika, a történelem. A hatvanas évek második felében a cseh irodalom és film felfutásának lehettünk tanúi. Magyarországon is megismertük Hrabal, Kundera, Vaculík, Menzel, Forman munkáit, amelyek nemzedékem számára nagyon sokat jelentettek. Sikerült megszereznem Kundera Tréfa című regényének első kiadását, amit később bezúztak. 1968-ban e könyv bűvkörében éltem, amelyben a szerző szatirikus hangon meséli el, hogy mi történt az ötvenes évek Csehszlovákiájában. A főhős, Ludvík Jahn nyomába szegődve írtam meg az említett novelláskötet címadó darabját, amely 1981-ben megjelenhetett a Kortárs hasábjain.[xxvi]
 
1989. június 16-án a Magyar Írószövetség képviseletében részt vett Nagy Imre és mártírtársai temetésén. Mit jelentett ez az Ön számára?
 
Ez volt az igazi rehabilitációm. Egy évvel korábban, 1988. június 16-án már az Új köztemető 301-es parcellájánál, erős rendőri megfigyelés mellett, felolvastam a Nagy Imre-versemet. Ott volt mellettem a többi között Rácz Sándor, Nagy Elek, Fónay Jenő, Mécs Imre és Kőszeg Ferenc. Rá egy évre eljött az újratemetés napja. Az Írószövetség választmányában talán Sánta Ferenc mondta ki először, hogy a szövetség koszorúját az ünnepélyes temetésen Cseres Tibor elnök és Nagy Gáspár helyezze el. Életem nagy napja volt. Ekkor láttam utoljára megrendülten együtt a nemzetet.[xxvii]
 
A főiskola után Budapestre került.[xxviii] Nagy László közbenjárásával Kormos István mutatta be az Élet és Irodalom szerkesztőségében, majd együtt dolgoztak a Móra Kiadóban. Hogy ismerkedtek meg?
 
Az ÉS (Élet és Irodalom) szerkesztőségében – Nagy Lászlóra várván – egyszerűen leszólított. A sötét folyosón jókorát beszélgettünk, és utána elkísértette magát a Móra Kiadóig, amely a New York-palotában székelt. Útközben többször megálltunk valamely vendéglátóipari egységnél, magyarán kocsmánál, és kivallatott. Az életemről, tanulmányaimról, a sporthoz és a nőkhöz való viszonyomról stb. És én szívesen meséltem. Hogyne meséltem volna, hiszen életnagyságban állt előttem az a csodált-irigyelt költő, aki felől röviddel azelőtt hallottam. Hogy a Szegény Yorick megjelenése a magyar költészet kivételes ünnepe volt, azt Nagy Lászlótól tudom. Hogy versbeszéde páratlan e hazában, szintén tőle. Azokat a különös ízeket, amelyeket Nagy Lászlónál nem fedeztem föl, épp Kormosnál találtam meg. Szeretem az irodalmat úgy olvasni, hogy az ízlésemtől különböző irányzatokba is föllelhessem az értéket. Legyen az magyar, vagy világirodalom. Mert amit az ember maga tud, az sosem olyan izgalmas, mint azokról az idegen világokról való híradás, amelyet ő nem – vagy kevésbé – ismer.[xxix]
 
Mi a legfontosabb dolog, amit megtanult tőle?

 
Mindig azt vallottam, azt tanultam Kormos Istvántól, kiváló mesteremtől, hogy az érték a fontos, nem azt kell nézni, hogy milyen szekértábor felé mocorog, hanem a művet létrehozó embert. Nem vagyunk olyan sokan magyar nyelvű írók, hogy hagyhassuk, hogy bármely értékünk elkallódjon. Meg kell tanulni békességben élni egymás mellett minden irányzatnak, minden nemzedéknek a kenyérharc ellenére is. Én egykor a Móra Könyvkiadóban boldogan szerkesztettem egyik nap Füst Milánt, másik nap Sinka Istvánt. S ma is mindent megteszek a békéért.[xxx]
 
Ha már szóba jött a sport, Kormos Istvánnal voltak közös fociélményeik.
 
Jártam vele én is vagy háromszor-négyszer a Fradi-pályán. De valahogy mindig lagymatag meccseket fogtunk ki. Szóval különösebben nem jött tűzbe, csak ilyeneket mondott, szinte visszafogottan: most aztán miről számoljak be Zelknek, már megint csak a kis Pogány hajtott rendesen…Szabó ácsorog, állva várja a labdát, Ebéldi meg túl sokat szórakozik…Nyilasitól legföljebb csak örökölni lehet a gömböt…Ekkor a szektor aljából fölharsant az ismerős hang: Puha vagy, Jenő, nem látod, hogy ezek tegnap rendesen dorbézoltak! Ez Kalap – mindenki által ismert, legendás cukorkaárus - hangja volt. Kormos erre földerült és azt mondta: ma délután ez a rikkantás ért legtöbbet! Biztos, lesz is foganatja. Jenő nem hagyja magát…! […] Egy vagy két évvel később történt, hogy Balla Istvánnal és Lázár Ervinnel s talán még Módos Péterrel egy Fradi-Videoton meccsen jártak. Ősszel, igazi szurkolóknak való esős időben. S nyilván, hogy Kormost megtréfálják, ugrassák, próbára tegyék humorérzékét, meg tán Fejér megyeiségük okán is Lázár és Bella a nyerésre álló Vidit kezdték el nagy hangon buzdítani, ami a Fradi tábor legközepén inkább tűnhetett eszelős vakmerőségnek, mint átgondolt bölcsességnek. Nos, szerencsére megúszták a drukkolást verés nélkül, de Kormos csöndes és elegáns válasza egy remek versben, már a meccs végére meg is érkezett, testet öltött.
 
Szakad az istenvert eső,

 
Kormos és Nagy László mellett két költőt kell még megemlítenem, akik hatottak munkáimra. Egyikük Jékely Zoltán, akinek versei – noha a Kapuállító nemzedékét már ismertem – kitágították költői horizontomat, felhívták figyelmemet arra, hogy mit jelent szülőföldet elveszíteni, fiatalon kiűzetni a Paradicsomból. Később szerkesztőként személyesen is megismerkedtem vele, többször találkoztunk, elsősorban Erdélyről beszélgettünk, az az időszak mély nyomot hagyott bennem. A másik meghatározó személyiség Pilinszky János volt. Kondor Béla halála után írtam egy verset, amit elvittem Pilinszkynek az Új Ember szerkesztőségébe, mivel tudtam, hogy Kondorral szoros barátságban voltak. Pilinszky elolvasta a verset, majd átsétált a szomszéd szobába, a Vigilia szerkesztőségébe, jellegzetes hangján szavalni kezdett, így mindegy „eladta” Rónay Györgynek a versemet. Ezután mindössze egy-két alkalommal találkoztam Pilinszkyvel, mégis hatott rám az a szakralitás, az a kételkedő katolicizmus, amit ő képviselt.[xxxii]
 
Rengeteget tett azért, hogy a rendszer gerincének csigolyái között a mész repedezni kezdjen. Ilyennek képzelte a rendszerváltást?
 
Én nem nevezném magamat előkészítőnek. Az igaz, hogy abban a baráti körben mocorogtam, azoknak a barátságát kerestem a hetvenes évek közepétől, akik az illyési ötágú síp jegyében az egész, az egységes magyarság sorában gondolkodtak. Nem politizáltam, nem voltam politikus alkat, én a versekkel akartam politizálni, a közgondolkodást befolyásolni. […] Annyira naiv nem voltam, hogy ha kimennek az oroszok, akkor itt egy csapásra minden rendbe jön. Bár voltak sugalmazások, hogy a két nagy rendszerváltó pártnak, az MDF-nek és az SZDSZ-nek nagykoalíciót kell kötni, mégis Antall József helyesen látta, hogy ezt semmiképpen nem szabad végrehajtani. Tudtam, a demokráciához vezető út gyötrelmes lesz. Ugyanakkor tizenhat év az idő nagy villanásában csak porszemnyi rész. Biztos, hogy ha lélekben meg nem roppant, hitében meg nem zsugorított, erkölcsben és anyagilag le nem rongyolt nemzet érkezik el 1989-hez, akkor sokkal nagyszabásúbb dolgokra lett volna képes. Reménykedni persze kell, hogy jobb lesz, és a magyarság lélekben, erkölcsben magára talál, mert jómagam semmiképpen nem mennék vissza az 1989 előtt világba.[xxxiii]
 
Szerelem holdja / nappal az égen / hűségem hava / szívedig érjen. A Szerelem holdja című verse utolsó versszakát idéztem. Szerintem gyönyörű, mégis az ilyen témájú verseiből kevesebb íródott.
 
Igazán sosem tudtam játékos költő lenni. Feltettem magamnak a kérdést: van-e jogom nekem szerelmes játékos költeményeket írni, amikor olyan rendszerben élünk, amelytől megfulladok, és ezt nem mondom ki.[xxxiv] Persze, akkor a nyolcvanas évek elején szent meggyőződésem volt, hogy a szavakat, a metaforákat az igazság szolgálatába kell állítani, különben megdöglünk. Úgy éreztem, ha nem beszélek az igazságról, nincs jogom más dolgokról beszélni. Addig nem fehér előttem a papír, míg bizonyos elhallgatott kérdéseket nem tisztázok.[xxxv]
 
Spirituális költőnek tartja magát?
 
Igen. […] Mert miből születik a vers? Valaki ír a kezeddel. Felsegíti a könyöködet az asztalra, ráhagyatkozol valakire, aki súg neked. Ha felteszem magamnak a kérdést: Mennyi az, ami a versben te vagy? A válaszom a hit lehet. Nem elvonva persze az ember saját tehetségét és szabad akaratát, de tény, hogy versírás közben ráhagyatkozik az ember valakire. A versírás kegyelem. Hogy van egyáltalán közölni kívánt gondolat, mondandó. Úgy gondolom, Isten megengedi, hogy írjak. Egy végtelen nagy szabadságon belül az ő kegyelmének köszönhetem, hogy írni tudok.[xxxvi]
 
Egy korábban adott interjú bevezetőjében olvastam, hogy állandó rohanásban van. Kiállítást nyit meg, felolvasóestet tart, kötetbemutatón vesz részt. Hol idehaza, hol külföldön. A családra nem jutott sok idő.
 
Azt jobban bánom, hogy nem tudtam a családommal, gyerekeimmel többet foglalkozni kisebb korukban, mert akkor is irodalmi, irodalompolitikai ügyekben szaladgáltam. De én azt hiszem, ez minden alkotónak komoly gond. (Hogyha létezik még olyan, hogy legkisebb egység, mint a család.) Felelős az utódaiért, hogy milyen emberek lesznek.[xxxvii]

Az interjút összeállította: Spiegler-Kutasi Nikoletta

 

---