Per Petterson: Irány Szibéria
Jelzet: P 68
Per Petterson (Osló, 1952-) egyik korai művét, az Irány Szibéria című regényét csak néhány év választja el attól a komp-balesettől (1990), ahol az író szülei, egy testvére és egy unokatestvére is életét vesztette. A baleset motívuma, a fiú-szülő kapcsolat ezután állandóan megjelenik prózájában, sőt: minden írása a megtartó szülői, nagyszülői, testvéri szeretet vagy ennek hiánya körül forog. Ez melegíti fel a lelkeket, teszi elviselhetővé a zord északot, hiánya még hidegebbé életüket. A történet Észak-Dániában játszódik, az 1930-40-es években. Ott, ahol olyan hideg van, hogy a tenger is befagy, egy fiatal lány arról álmodik, hogy a transzszibériai vasúttal Szibériába utazik. Két évvel idősebb bátyja, Jesper Marokkó forróságába vágyik. A regényben a lány életét hatéves korától huszonharmadik évéig ismerhetjük meg; hatvan évesen emlékezik rá vissza. A középpontban rendkívüli, erős testvéri szeretetük áll, mely egyetlen menedékük. Rideg, érzelmeiket kimutatni nem tudó szülőkkel élnek együtt, akiket a múltban történt tragédiák formáltak. Az anya szigorú, keresztény asszony, álló nap zsoltárokat énekel. Az apa kora gyermekkorától keményen dolgozott a földeken, púpos tőle a háta, de ez a munka volt a mindene. A kegyetlen nagymama elűzte őt a városba, ahol asztalosként tartja el a családját, később tejivót nyit. Mindez örömtelen küszködés számára, megkeseredett emberré válik. Egy napon idős apja búcsúlevelet hagyva véget vet életének. Ebben a fojtogató, hideg légkörben a testvérek kötődése mind erősebb lesz, bár karakterük eltérő. Jasper határozott, mindig tudja, mit akar, megtalálja a helyét. Lánytestvére rajong érte, próbál mindenben részt venni, teljesíteni bátyja kívánságait. Közös titkaik és egy jobb világról való álmaik is összekötik őket. A fiúnak sikerül eljutni Marokkóba. Akkor látják egymást utoljára, mikor Jespernek menekülnie kell a megszállt Dániából. A lány azóta, négy éve arra vár, hogy újra találkozzanak; testvére nélkül üres az élete. Csak sodródik. Utazik, dolgozik, különösebb öröm vagy érdeklődés nélkül. Bárkivel lefekszik, aki kicsit is gyengéd hozzá, s mikor gyermeket fogan, az apa sem érdekli. A gyermekkori boldogság emléke tartja életben. Amikor Jespertől levelet kap Marokkóból, boldogan utazik haza, végül a gyászoló házba érkezik, rideg fogadtatás várja. Örökre hátat fordít szülővárosának, de a közeli szigetről, ahol várandósan befogadták, átlátni a városra…
A melankolikus, szép írás egyszerűnek tűnik, de az igazi történések belül, a szív mélyén zajlanak – minden szereplőre ez jellemző. Jeleit legerősebben a lány hordozza, aki bátyja nélkül az élet minden szépségét és értékét elveszettnek látja; ahogy mondja: „már csak a maradék van hátra.”
Mindenkinek ajánlom ezt a megrázóan szép, elgondolkodtató történetet, Patat Bence értő fordításában.
Ajánlja: Vörösné Adler Erika
Per Petterson (Osló, 1952-) egyik korai művét, az Irány Szibéria című regényét csak néhány év választja el attól a komp-balesettől (1990), ahol az író szülei, egy testvére és egy unokatestvére is életét vesztette. A baleset motívuma, a fiú-szülő kapcsolat ezután állandóan megjelenik prózájában, sőt: minden írása a megtartó szülői, nagyszülői, testvéri szeretet vagy ennek hiánya körül forog. Ez melegíti fel a lelkeket, teszi elviselhetővé a zord északot, hiánya még hidegebbé életüket. A történet Észak-Dániában játszódik, az 1930-40-es években. Ott, ahol olyan hideg van, hogy a tenger is befagy, egy fiatal lány arról álmodik, hogy a transzszibériai vasúttal Szibériába utazik. Két évvel idősebb bátyja, Jesper Marokkó forróságába vágyik. A regényben a lány életét hatéves korától huszonharmadik évéig ismerhetjük meg; hatvan évesen emlékezik rá vissza. A középpontban rendkívüli, erős testvéri szeretetük áll, mely egyetlen menedékük. Rideg, érzelmeiket kimutatni nem tudó szülőkkel élnek együtt, akiket a múltban történt tragédiák formáltak. Az anya szigorú, keresztény asszony, álló nap zsoltárokat énekel. Az apa kora gyermekkorától keményen dolgozott a földeken, púpos tőle a háta, de ez a munka volt a mindene. A kegyetlen nagymama elűzte őt a városba, ahol asztalosként tartja el a családját, később tejivót nyit. Mindez örömtelen küszködés számára, megkeseredett emberré válik. Egy napon idős apja búcsúlevelet hagyva véget vet életének. Ebben a fojtogató, hideg légkörben a testvérek kötődése mind erősebb lesz, bár karakterük eltérő. Jasper határozott, mindig tudja, mit akar, megtalálja a helyét. Lánytestvére rajong érte, próbál mindenben részt venni, teljesíteni bátyja kívánságait. Közös titkaik és egy jobb világról való álmaik is összekötik őket. A fiúnak sikerül eljutni Marokkóba. Akkor látják egymást utoljára, mikor Jespernek menekülnie kell a megszállt Dániából. A lány azóta, négy éve arra vár, hogy újra találkozzanak; testvére nélkül üres az élete. Csak sodródik. Utazik, dolgozik, különösebb öröm vagy érdeklődés nélkül. Bárkivel lefekszik, aki kicsit is gyengéd hozzá, s mikor gyermeket fogan, az apa sem érdekli. A gyermekkori boldogság emléke tartja életben. Amikor Jespertől levelet kap Marokkóból, boldogan utazik haza, végül a gyászoló házba érkezik, rideg fogadtatás várja. Örökre hátat fordít szülővárosának, de a közeli szigetről, ahol várandósan befogadták, átlátni a városra…A melankolikus, szép írás egyszerűnek tűnik, de az igazi történések belül, a szív mélyén zajlanak – minden szereplőre ez jellemző. Jeleit legerősebben a lány hordozza, aki bátyja nélkül az élet minden szépségét és értékét elveszettnek látja; ahogy mondja: „már csak a maradék van hátra.”
Mindenkinek ajánlom ezt a megrázóan szép, elgondolkodtató történetet, Patat Bence értő fordításában.
2021. szeptember 28.