Jostein Gaarder: Éppen jó
Jelzet: G 13
Eirin és én egyszer régen megfogadtuk, hogy jóban-rosszban összetartunk. Azok a napok, amikor szinte minden jó volt, már mögöttünk vannak. Most a rossz napok következnek, de talán ebben is találunk valamit, ami jó lehet.
Jostein Gaarder 1952-ben született Oslóban, pedagógus házaspár gyermekeként. Az Oslói Egyetemen végzett, skandináv nyelvek és teológia szakon, majd tanítás közben folyamatosan írt novellákat, regényeket és gyermekkönyveket. A világhírt az 1991-ben megjelent „Sofie világa. Regény a filozófia történetéről” hozta meg számára. Jelenleg „főállású” író, de gyakran hallatja hangját környezetvédelmi és emberi jogi vitákban is.
Minden írása filozofikus, több regénye foglalkozik az elmúlással „… messziről indul, s egyre szűkebb körökben közelítve jut el mondanivalója magvához. Ez ad némi misztériumot és titokzatosságot az Éppen jó cselekményéhez is.”
A rövid, mindössze 131 oldalas kisregény egy teljes emberi életet mesél el, jót és rosszat egyaránt őszinte hangon. Albert és Eirin első egyetemi napjukon, egy kávézóban futnak össze, „szikrázik körülöttük a levegő”! Fiatalon összeházasodnak, mindketten tanulnak még, dolgoznak, három gyermeket nevelnek. Közös titkuk a hegyvidéki, nehezen megközelíthető, eldugott, csendes helyen található, szikrázóan szép tengerszem, Glitretjern a mellette álló kis gerendaházzal. Első közös emlékük köti őket ide – később sikerült megvásárolniuk a Meseházikót. Megismerkedésük után csaknem negyven évvel ide autózik Albert, hogy végiggondolja az életét. Felesége épp elutazott, egy biológus-kongresszuson ad elő. A férfi rossz híreket kapott orvosától: gyógyíthatatlan betegsége van, eléggé előrehaladott állapotban, melyet egyik keze bénulása már régebb óta jelez. Itt a nyaralóban, végigolvasva a család által sok éve, közösen írt emlékfüzetet, búcsúlevelet ír arra az esetre, ha véget vetne az életének. Az éjszakánként félelmetesen sötét, mély tengerszem erre a célra kiválóan alkalmas – csónakkal be lehet evezni a közepébe is. Eirin és Albert hosszú, feltétlen szereteten és tiszteleten alapuló házassága mellett is vannak titkai a férfinak, melyeket most szinte „meggyón” levelében. Közben eltöpreng az emberi élet végességén:
Arra gondolok, hogy az ember nem egyedül él a világban… Nem csak a természet része vagyunk. Szorosan összefonódunk a családi, szociális és kulturális környezetünkkel is… Tehát nem vethetek véget az életemnek. Még van feladatom. És ez jó érzés…
Én magam is egyike voltam ezeknek az arcoknak, kis parázs a pattogó szikrázásban; ámde van egy mindenkivel közös vonásunk, mégpedig az, hogy szépen sorban mindnyájan elhamvadunk. A tűz azonban továbbég, és ugyanolyan erővel szórja szét a parazsait, mint azelőtt.
A kétségek közt vívódó férfit – hogy terhelheti-e vagy sem szeretteit később egyre súlyosbodó betegségével – egy véletlen találkozás menti meg, kizökkentve gondolataiból. Ahogyan ő maga nevezi: „Megjelent a semmiből, mint Isten hírnöke, és meg akart menteni. Azt hiszem, sikerült is neki.”
Jostein Gaarder ismét elgondolkodtató, emberi történetet írt.
...azokra a következtetésekre, amikre Albert jut, az olvasó is csak úgy juthat, ha végigjárja vele ennek a kicsi könyvnek a méretéhez képest hatalmas és nehéz útját. És meggyőződésem, hogy aki ezt megteszi, vallástól, hittől, életfelfogástól függetlenül, kap majd valamit Gaardertől, ami idővel neki is segíthet, valamit, ami éppen akkor jó lesz.
Elgondolkodtató olvasmány – különösen most, a hosszú ideje tartó világjárvány idején, amikor életünk különösképpen felértékelődik.
Szeretettel ajánlom ezt a nehéz, de szép könyvet és a szerző többi különleges munkáját is.
Ajánlja: Vörösné Adler Erika
2021. május 04.