Paul Auster: A magány feltalálása

A világhírű amerikai író első regénye 1982-ben jelent meg, és bár a sikert nem ez a könyve hozta meg számára, e mű már magán viseli Paul Auster írásművészetének csaknem minden jellegzetes vonását. A családtörténeti keretű lélektani regény két fejezetből áll. Az első részben (Egy láthatatlan ember portréja) édesapjára emlékezik. Egy reggel az író telefonhívást kap, hogy apja váratlanul, szívroham következtében elhunyt. Az író apja elhanyagolt vidéki házába utazik, és miközben kiüríti az épületet, aközben apró részletekre, életepizódokra emlékezve megidézi apja különös alakját. Legjellemzőbb személyiségvonása az „ott nem levés” volt; a férfi mindent és mindenkit elhárított magától, családtagjait, rokonait, érzelmeit, feladatait, csak magának és munkájának élt valami egyszemélyes, minden iránt végtelenül közömbös monotóniában. Válása után magányosan élt vidéken, mindenkitől – földrajzi és lelki értelemben is – távol; nem voltak barátai, nem érdekelte semmi, nem érintette meg semmi. Ahogy az író fölszámolja apja hagyatékát, különös dolgokra derül fény, például arra, hogy családban nemzedékekkel azelőtt szörnyű gyilkosság történt. A regény első része tehát az író által rekonstruált, lélektani, behaviorista nézőpontú emlékezés, az apa alakjának árnyalatos megidézése, illetve a hajdani családi dráma történéseinek rekonstrukciója. E részben a pontosan megjelenített életepizódok ötvöződnek a lélektani megfigyelésekkel. A regény második fejezete (Az emlékezés könyve) lényegében az írói alkotómunkáról szól, arról, miképp működik az emlékezete, hogyan idézi föl az emlékeit, és ezekből miképp lesz mű. E rész 13 „emlékezés könyvéből” áll, olyan csapongóan ábrázolt emléksorokból, gondolatokból, dokumentumokból, elmélkedésekből, amelyek végül is összeadják a család több nemzedéknyi történetét, amelyekből kibontakozik a zsidó család messzire visszanyúló múltja, és leginkább a személyes emlékezés lelki mechanizmusa, az írói alkotómunka megannyi részlete. E második rész tartalmi, gondolati és nyelvi szempontból jóval töredezettebb az elsőnél, ám jóval rétegezettebb is; stílusára nézve sokszor esszébe hajló, és az emlékezés lélektana mellett az alkotás lélektanát is leképezi. A két rész tükre egymásnak, ezzel a regény sajátos verbális kaleidoszkóppá válik, egyben világirodalmi rangú alkotássá. / Forrás: www.kello.hu

Jelzet: A 97